Joan Freeman angol pszichológus, aki nemrég a
Mensa társaság életműdíját vette át Budapesten, angolul 2010-ben megjelent kötetének bevezetésében életrajzírónak és nyomozónak nevezi önmagát. És valóban, az általa használt, mai napig egyedülálló módszer már önmagában kivételessé teszi a kötetet: „Ezeket a személyeket az 1970-es évek közepétől, gyerekkoruk óta ismerem, és azóta rendszeresen, általában néhány évente megjelentem az életükben. Sok órán át teszteltem őket, illetve beszélgettem velük. Ők a világ eddigi leghosszabb és leginkább emberközeli tehetségkutatásának résztvevői.”
Az Animula Kiadó által megjelentetett A tehetség ajándéka (a kötet angol címe beszédesebb: Gifted Lives) éppen ezért jóval több, mint egy újabb, most már magyarul is elérhető szakmunka a tehetséggondozás témakörében: alapmű, amit a tehetséggondozó szakembereken, a közoktatásban dolgozó pedagógusokon és az érintett szülőkön túl bárkinek jó szívvel lehet ajánlani, aki szereti a regényes, változatos, az élet kiszámíthatatlan fordulatai miatt ugyanakkor felkavaró élettörténeteket. A könyv húsz tehetséges ember élettörténetét meséli el, ám korán csalódik, aki azt hiszi, sikertörténetek szériáját vette a kezébe, esetleg valamifajta receptgyűjteményt talál a sokakban ott szunnyadó tehetség kibontakoztatására. Ha egyetlen tanulságot kellene megfogalmazni, az talán az lehetne, hogy a tehetségek számára sincs királyi út…
Freeman a kötet tizenkét fejezetében bonyolult, sok éves, illetve legtöbbször több évtizedes kutatás nyomán megírt esettanulmányokat tesz közzé. Az egyedi eseteket feldolgozó, és bízvást állítható, hogy páratlan történetekben a szerző észreveszi az általánost, és az olvasó, aki társává válik ezen a gyakran szívszorító angliai körutazáson, idővel maga is párhuzamosságokat, visszatérő motívumokat fedez fel az életsorsokban. A könyv olvasmányos stílusa, közérthető nyelve összefügg a választott kutatási módszerrel: a szerző nem is titkolja, hogy a közelről, hosszú ideig végzett megfigyelések esetében gyakran többet, mást kezdett jelenteni a kutatás alanyai számára egy tudósnál, és ez persze fordítva is igaz.
Mérések jelentették a kiindulási alapot: az alanyokon korán elvégzett intelligenciatesztek legtöbbször a már nem mérhető, az átlagot jócskán meghaladó tartományba sorolták a jelölteket. A valódi munka ez után kezdődött: elsősorban az alanyokkal, másodsorban közvetlen környezetükkel készült mélyinterjúk sorozata segített meghatározni tehetségük mibenlétét, illetve helyezte tágabb kontextusba azokat a nem ritkán tragikus fordulatokat, melyek életútjukon elkísérték a vizsgálat alanyait. A „mi a tehetség?” kérdésre Freeman látszólag egyszerű, ha úgy tetszik, demokratikus választ ad: „’Tehetség’ alatt bármilyen, kiemelkedő mentális és/vagy művészi képességet értek… Formális definícióból sokféle van; ezek még társadalmanként is változnak, úgyhogy nincs olyan, aki mindegyikbe beleillene.”
A kötet első része három, több területen is kiemelkedő tehetség élettörténetét osztja meg az olvasóval. Talán ez a legszomorúbb összeállítás az egész kötetben: a környezetnek az életutat nem szerencsés módon befolyásoló szerepe ezen a téren mélyen meghatározóvá válik. A szülő, aki következetesen és folyamatosan tehetségesnek címkézi gyermekét, teljesíthetetlen elvárások elé állítja azt. A diadalmenet ugyan ilyen esetekben is tart egy ideig, ám az egyik történet hőse óriási árat fizet az elnyomó anya vágyainak történő folyamatos megfelelési kényszer miatt. Egy másik tehetség két, egymást látszólag kizáró életpálya között kellett, hogy válasszon: az őt kikapcsoló és felvillanyozó zene mellett nem fért meg a szigorú rendet követelő kutatói pálya. A környezet hozott (egy majdnem) egész életre szóló döntést az érzékeny fiatalember helyett, aki a folyamatos, magas szinten történő teljesítés közben épp csak élni felejtett el. Bőrszíne és nemi irányultsága nehezítette meg a harmadik történet hősének az életét, akinek a „vadhajtásait” az állami oktatás minden lehetséges és lehetetlen eszközzel igyekezett letörni.
Számos tehetség egyetlen területen ér el kiemelkedő eredményeket: róluk szól a könyv második része. Az ünnepelt operaénekes, aki családja meleg érzelmi támogatásának köszönhetően ért el világraszóló sikereket. A két, ma már egyformán sikeres képzőművész, akik nagyon eltérő családi és gazdasági körülmények közül érkeztek, ám saját kitartásuknak és mentoraik támogatásának köszönhetően felértek a csúcsra. Első olvasásra szokatlannak tűnhet, de a kivételes karitatív működést is a tehetség egy formájaként elemzi Freeman: az átlagosnál magasabb szintű empátia és társas készségek számos vizsgálati alanynál megjelentek. A következő történet hőse elsősorban megingathatatlan lelki erejének és józanságának köszönheti, hogy lassan, de biztosan volt képes egyre feljebb jutni: pályája nem egy üstökösé, de a megfontolt építkezés meghozta gyümölcsét. Ami olykor fontosabb lehet a még oly kimagasló eredményeknél is: az egységet záró fejezet két zenész hősnőjének párhuzamosan induló, majd egymás gyökeres ellentétébe forduló sorsa erre szolgál bizonyítékkal.
A könyv harmadik részében a tehetségek elé állított kihívások közül gyűjtött össze néhányat Joan Freeman. Ilyenekből persze akad bőséggel az átlagos képességű emberek életében is, ám a tehetség különösen sérülékeny adottság, és ilyen esetekben igen nagy szükség van arra a belső erőre, aminek köszönhetően a fiatal feláll és saját legjobb meggyőződése szerint rója tovább az útját, bármit is tanácsol neki a környezete. Az egyik, szülei által tehetségesnek címkézett gyerek például csak teljes szakítással tudott megszabadulni a család által ráerőltetett szereptől. A tehetséges fogyatékost külön próbatétel elé állítja az élet: nem elég, hogy környezetének kiemelkedő képességeit, de a fejlődését gyakran akadályozó fogyatékosságot is fel kell dolgoznia: ez szülői segítséggel megtörténhet. A szerencsejáték inkább csak balszerencsét hozott a könyvbeli esetben: a fejlődést jelentősen akadályozzák a játékszenvedély káros mellékhatásai. Talán nem gondolunk rá gyakran, mégis lényeges, hogy az utolsó páros esettanulmányban két nő sorsát állítja elénk a szerző. A magas szintű teljesítmény és a női szerepből fakadó társadalmi elvárások nehezen összeegyeztethető mivoltáról tanúskodik a két történet.
A szerző a záró fejezetben összegez és kitekint: nem fogalmaz meg általános tanulságokat kötete végén, nincs is erre szükség – a sorsok magukért beszélnek. Ugyanakkor vannak elemek, amelyek rendre visszaköszönnek a történetekben. Valóban minden esetben kivételes képességekkel rendelkező fiatalokról, a nagy átlagtól eltérő emberekről szólt a mese, ám szüleik, tanáraik vagy kortársaik tájékozatlanságból, az ismeretlentől való félelemből, hozzá nem értésből sokszor nem megfelelően közelítettek hozzájuk, ezáltal helyre nem hozható károkat okozva a tehetségek fejlődésében. A tehetséges gyermek saját ütemű fejlődésének biztosítása, a vele való törődés, a szerető családi és iskolai légkör fontosabb bármilyen jó előre kitűzött célnál. Freeman gyakran hangsúlyozza, hogy ha a tehetségvizsgálatot abbahagyta volna az érettségi környékén, és nem követi tovább alanyai életét az ezt követő évtizedekben, akkor egészen eltérő kutatási eredményeket kapott volna. Kötete tévhiteket és babonákat oszlat el a tehetségekről, akik pontosan ugyanolyanok, mint mi mindannyian, csak valamiért mégis egészen mások.
