A hely megújuló szelleme

2009 óta igazgatja az Eötvös Collegiumot Horváth László, az ELTE Görög Tanszékének egyetemi docense. A nagy hagyományú intézményben működő tehetséggondozás jelenkori kihívásairól, a „fejkopogtatással” kapcsolatos elméleti megfontolásokról és gyakorlati tapasztalatokról is beszélgettünk vele. 

 

Horváth László az Eötvös Collegium határon túli hallgatóival a nyári táborban

 

Ez mindig lényeges szempont volt a felsőoktatásban, de a bolognai folyamat miatt különösen fontossá vált: a bemenet jelentős mértékben kiszélesedett, a csoportok nagyon vegyes színvonalúak lettek, ami sokszor akadályozza az igazán tehetséges, haladni akaró hallgatókat. A saját, közel két évtizedes tanári pályámra visszatekintve is látom, hogy a régi és új évfolyamok között jelentős a különbség. Sok olyan diák van, akit ugyan természetesen érdekel a választott szak, de amikor bekerül az egyetemre, még nem tudja pontosan, mivel akar később foglalkozni, a bizonytalanságuk pedig olykor gátolja a többiek munkáját is. Kötelességünk odafigyelni a jobban terhelhető, a szakjukat komolyan vevő diákokra, de ezt még talán nem ildomos tehetséggondozásnak nevezni, hiszen ez alapkövetelmény. A tehetséggondozás egyetemen ma talán a meglévő értékek óvásával, a régen már bevált magas színvonal fenntartásával kezdődhet, legalábbis a bölcsészképzésben. 

 

A Collegium mai tevékenységének abban rejlik a lényege, hogy azok a kiemelkedő tanulók, akik az egyetemi órákon az említett tényezők miatt nem tudnak elég jól haladni, itt lehetőséget kapnak a bentlakó vagy bejáró collegista státusz elnyerésével, hogy többletórák és személyre szabott különfoglalkozások keretében jussanak előre. Ez a törekvés mindegyik bölcsész- és természettudós műhelyünkre igaz: szigetként próbáljuk tartani a régi színvonalat. Ami a mi tehetséggondozásunkat illeti, a kiválasztás, az utánpótlás felderítése a meghatározó pillanat: ha megtaláljuk a jó jelölteket, nagy baj már nem lehet – ezt is a régi Collegium példájából tudjuk. Évtizedekig ajánlásokra épült a rendszer: az igazgató figyelmébe ajánlották a kiemelkedő diákokat a középiskolai tanárok, majd azok a volt Eötvös-collegisták, akikből pedagógusok lettek. Ehhez járult a híres fejkopogtatás intézménye, ahol számított ugyan a tárgyi tudás, de az elbeszélgetésen valójában azt vizsgálták, hogy a jelentkező tud-e önállóan gondolkodni. Szabó Miklós igazgatása alatt vált tudatos iránnyá, hogy a Collegium minél szélesebb társadalmi rétegek felé akar nyitni, vagyis nem csak a volt collegistákból álló körből akart táplálkozni. 

 

A Ménesi úti épület megnyitója 1911-ben

 

Valószínűleg határozott igazgatói szándék volt: a küldetés, hogy a magyar tehetséget meg kell találni, és nem csak a középosztály köreiből, régóta jelen van tehát a Collegium életében. Más szakkollégiumokhoz képest sajátosságunk az is, hogy legtöbben 18 évesen, vagyis elsőéves korukban kerülnek be hozzánk. Elsősorban nem az egyetemen már bizonyított, jó tanulmányi eredményekkel rendelkező hallgatókat keressük, mint a többi intézmény: vonzóbb egy vidéki, talán a saját képességeivel sem teljesen tisztában lévő fiatalt behozni ide, akiről azt gondoljuk, hogy benne szunnyad a lehetőség. Nem biztos, hogy kutató vagy tanár lesz belőle, lehet, hogy néhány félév múlva kiköltözik, de ez a kockázatvállalás is fontos része a tevékenységünknek. 

 

Erre nincsenek egzakt mérőszámaink, mindenesetre tanulságos, hogy miután bevezettük az elsőéves kollégistáknak a kötelező francia, német vagy olasz nyelvtanulást, megnéztük, hogy hányan nyelvvizsgáztak le később. Sokan eltántorodtak, különösen a bejárók közül, de nekik nem létkérdés a collegiumi tagság. Ha nyolcvan-kilencven diákot felveszünk, közülük 30-35 bentlakó, s nagyjából ennek a tömegnek az egyharmada kihullik a rendszerből. Régebben azt gondoltam: ha valakiben látunk reményt, adjunk neki esélyt, és majd meglátjuk, hogy bírja-e a terhelést. Néhány éve emiatt még több hallgatót vettünk fel. 

 

Az Eötvös Collegium mögött felmérhetetlen szellemi tőke áll, amit még nem tudunk megfelelően kihasználni. A növendéki levelezőlistánkon közel ötszáz egykori tagot tudunk megszólítani, de ez a szám lehetne jóval nagyobb is, mindenesetre ők azok, akik az egyetem elvégzése után is kötődnek a Collegiumhoz. Közülük sokan visszajárnak tanítani, és bármilyen kiváló szakemberek is, sajnos nem tudjuk őket honorálni, csak jó szóval. Szűkebb szakmámnál, a klasszika-filológiánál maradva: büszke vagyok rá, hogy azok közül, akik elvégeztek itt három vagy öt évet, mindenkinek találtunk kvalitásaihoz méltó munkát, akár külföldi ösztöndíjat, akár itthoni doktori képzést. Akkor is segítettünk, ha útközben másfelé fordult: egy olyan, ma nehezen vállalható szak esetében, mint a görög vagy a latin, a tanárt óriási, ha úgy tetszik, lélektani felelősség is terheli, hogy eredményes tanítványai boldoguljanak az életben. 

 

Gólyák az Eötvös Collegium épülete előtt 2013-ban

 

Január közepén, közvetlenül az egyetemi jelentkezés időszaka elé szerveztük meg a III. Tehetségtáborunkat. A résztvevők kiválasztásakor kigyűjtjük az előző évi Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen helyezést elért diákok névsorát, majd telefonon megkeressük az adott középiskolát és a felkészítő tanárt, hogy további ajánlásokat is kérjünk. Ez fáradságos munka, de másképp nem megy: hiába beszélünk az Eötvös Collegiumról, a magas presztízsről, vidéken sokan nem hallottak rólunk, mások meg azt gondolják, hogy úgysem vennék fel ide őket, ezért aztán nem is próbálkoznak. Probléma az is, hogy főleg a bölcsészek között egyre kevesebben akarnak kutatói vagy tanári pályára menni, miközben a collegistáknak mindig is ez volt a két jellegzetes útja. A kiválasztás tehát már az év elején a tehetségtáborral indul, ahol egy héten keresztül szemináriumi foglalkozásokon vehetnek részt a diákok, megismerkedhetnek a műhelyekkel és vezetőikkel. A negyven, itt jelen lévő diák közül minden év augusztusában, a collegiumi felvételire el is jön négy-öt, ami igen jó arány. 

 

Természetesen vannak feladatukat komolyan vevő iskolák és elhivatott tanárok, akik a legjobb diákokat felkészítik, és akiket évről évre megkeresünk a tábor szervezése előtt. Abban bízom, hogy idővel állandó, utánpótlást nevelő tanári körré válhat ez a csoport, amelynek tagjaihoz mindig tudunk majd fordulni. Nem biztos persze, hogy az OKTV-győztes diákokból lesznek a legjobb hallgatók, de ez mégis egyfajta mérce. Van egy természettudósoknak szóló táborunk is július végén, ide másod- és harmadéves hallgatók is jönnek. Az Eötvös József Tanulmányi Verseny is egy szűrő: ezt a diákbizottság tagjai szervezik decemberben, a legjobbakat szintén elhívjuk a tehetségtáborba, ahol a jelentkező eldöntheti, hogy valóban az ELTE-re akar-e majd felvételt nyerni. 

 

Maga a collegiumi felvételi mindig az augusztus 20-át követő első munkanapon kezdődik: három napon át 200-250 diák van itt, köztük akadnak felsőbb évesek is, de ők vannak kevesebben, hiszen ahogy mondtam, az elsődleges célcsoportunk az elsőéves korosztály. A felvételi során minden irányból vizsgáljuk a diákokat: a szakmai felvételin az adott műhely vezetője és kollégái beszélgetnek a jelölttel, akinek szakmai kérdésekre kell felelnie. Nagy örömömre a diákbizottság is igényli a jelentkezővel való megismerkedést, mi pedig kíváncsiak vagyunk a diákok véleményére, ami a legtöbb esetben összecseng a miénkkel. Igazgatói elbeszélgetés is van a bentlakó jelöltekkel: nem szoktam elmélyedni az előre benyújtott anyagokban, inkább a jelentkező szemlélete érdekel, az, hogy akar-e tanulni és haladni, vagy csak az idejét akarja eltölteni nálunk. A bekerülő bölcsészeknek kötelező egy évig latint tanulni nálam: ez az egy év valójában egy elnyújtott felvételi beszélgetés, hiszen megismerem őket, és ilyenkor látják, hogy én hogyan viszonyulok a munkához, és mit várok el tőlük cserébe. A sok szűrő után kialakul egy csoport, ami a legjobbakat foglalja magába. A második „helyezetteket” az öregdiákokból álló fejkopogtató bizottság elé idézem, ahol bármilyen kérdés elhangozhat, s a válaszból kitűnik, hogy a jelölt mennyire nyitott. Minél inkább elhúzódik a felvételi, annál nagyobb az esélye annak, hogy a megfelelő emberek kerülnek hozzánk. 

 

Ez a sikerünk egyik titka: csak úgy érhetnek el valódi teljesítményt, ha állandó és szoros a kapcsolatuk a tanáraikkal. Elképzelhetetlen, hogy valaki úgy legyen collegista, hogy a műhelyvezetője vagy a kabinetfőnöke ne tudna pontosan mindent az előmeneteléről. Diákok és tanárok közösen beszélik meg a következő félévi órák és foglalkozások anyagát is: van egy körvonalazott curriculum, amit követni ajánlott, de van mozgástér. Ez az angol tutoriális rendszernek egy változata, ahol egyéni megbeszélések során lehet előrehaladni. Igazgatóként kénytelen vagyok kissé távolabbról követni az eseményeket, mint a műhelyvezető kollégáim, de a latinórák révén a bizalmi alap megvan: hozzám is fordulhatnak bármikor a hallgatók. Minden félév végén tanári értekezlet van, ahol egyesével áttekintjük a tanulmányi átlagokat, a fejlődést, az eredményeket, és szükség esetén eltanácsoljuk, aki nem hozza a megfelelő eredményeket. 

 

Igen, a tizenhét működő műhelyünk közül választani kell, de ebben is nyitottak vagyunk, hiszen vannak olyan területek (például a kommunikáció, média), ahol nincs egyelőre önálló műhely. A műhelyek autonóm módon működnek, szabályzat határozza meg a működési kereteket, a tanmeneteket aszerint állítják össze, mi segíti legjobban a diákokat. 

 

Mivel az igazgatók általában hosszabban maradnak hivatalban, a diákoknak nincs valódi összehasonlítási alapjuk, hogy mi lenne, ha nem klasszika-filológus igazgató lenne. Az ember persze nem tud kibújni a bőréből: görög-latin-történelem szakos voltam, egykori collegistaként  voltak természettudós szobatársaim is, vagyis ismerem a másik oldalt is. Nem erőltetek a hallgatókra semmit, de az is világos, hogy a görög vagy a latin nem áll meg a mi területünk határán: germanistákat, frankofón kollégákat is megnyertünk már közös kutatásokhoz. Ugyanakkor az interdiszciplinaritás nehezen érvényesíthető fogalom. Van ennek egy praktikus vetülete, amire már utaltam is: közös térben zajlik bölcsészek, természettudósok, informatikuosk és társadalomtudósok élete, sok közös programmal, beszélgetéssel, meggyőződésem, hogy ez meghatározó a későbbiekre nézve. Erre az összetartásra büszkék is a diákjaink, ebben is különbözünk más, jobban szakosodott kollégiumoktól. Van példa gyakorlati együttműködésre is: a klasszika-filológusok és az informatikusok többször együtt pályáztak, mert az utóbbiak olyan szemantikai környezetet fejlesztettek, ami a forráskiadások számára nélkülözhetetlen. 

 

A Collegiumot minden irányból alaposan ismerem: háromszakosként hat évig laktam a  a Ménesi úton, utána szerencsére nem ragadtam itt, hanem elmentem, majd az angliai doktori tanulmányaim után visszakerültem a filológiai műhelybe tanítani, később a vezetője lettem, majd megpályáztam az igazgatói tisztséget. A Collegiumban hatalmas lehetőségek rejlenek, ezeket ki kell aknáznunk. Van ebben egy veszély is: a felépített rendszer olyan jól működik, hogy ha nem csinálnánk semmit, akkor is menne előre egy darabig. Én mégis meg akarom mozgatni a dolgokat, nemzetközi együttműködésekben, konferenciákban, kötetkiadásokban gondolkodom, és a munka mára lassan beérni látszik. A határ az emberi erők elfogyta.